A Karlócán 1699. január 26-án a Habsburg Monarchia és az Oszmán Birodalom képviselői által aláírt béke korszakos jelentőségű Magyarország történetében, hiszen véget vetett a hazánk területén a két birodalom között másfél évszázada zajló küzdelemnek. Ennek ellenére a „Rólunk, de nélkülünk” („Sine nobis, de nobis”) mondás éppen ennek a békének a megkötése kapcsán terjedt el a magyar történeti köztudatban.
Oross András
A húsz pontból álló karlócai béke rendelkezései közül a legjelentősebbnek az tekinthető, hogy végre állandó határok kijelöléséről döntöttek a két állam között. Az új határ megállapítására mindkét fél megbízható szakemberekből álló küldötteket delegálhatott, akik a határ pontos vonalvezetését lépésről lépésre tűzték ki. Az ún. Temesköz (azaz az Erdély, a Maros és a Tisza folyók által határolt, Temesvár központú terület) kivételével az ország felszabadult a török uralom alól. Erdély és az Oszmán Birodalom határait is pontosan meghatározták, hiszen Erdély önálló államisága megszűnt, a Fejedelemség a Habsburg Birodalom részévé vált. Ugyanígy pontosan körülírták a Szerémségen átvonuló határt is (IV. szakasz). A békealkotás folyamatában a hosszas tárgyalások eredményeként végül győzedelmeskedett az „uti possidetis”-elv (jelentése: „ahogy birtokolva van”, illetve a későbbiekben ismertebbé vált „status quo” elnevezés), amely értelmében mindkét fél azt a területet tartotta meg, amelyet a fegyvereinek erejével a maga számára megszerzett és birtokolt.
A karlócai béke szövegének másolata |
| P 108 – Esterházy család levéltára – Repositorium – Fasc.98. A Nr. 19. |
A béke megőrzésének egyik zálogaként fogható fel, hogy mindkét fél területén kisebb várak lerombolásáról rendelkezett (II. szakasz) és megtiltotta új erődítmények építését a határvidék közelében (VII. szakasz), illetve hogy súlyos büntetéssel kívánta sújtani az új határon zsákmányszerzés céljából áttörő ellenséget (XX. szakasz). A békés együttélés és a lehetőség szerinti minél jobb szomszédi viszony reményében nyilvánították ki továbbá a kereskedelem szabadságát (XIV. szakasz), a közösen birtokolt folyók (Maros, Tisza, Száva) mindkét fél részéről történő hajózhatóságát (II. szakasz), a szabad vallásgyakorlatot (XIII. szakasz), a lázadóknak bélyegzett magyarok – Thököly Imre és környezete – áttelepítését az Oszmán Birodalom belsejébe (X. szakasz), és a foglyok kicserélésének, visszaváltásának lehetőségét (XII. szakasz). Gyakorlatilag egy olyan testület létrehozásáról is határoztak, amelynek tagjai feladatává tették, hogy a kialakult új határ mentén felmerülő vitás helyzeteket és problémákat megoldja (XI. szakasz).
A karlócai béke az 1684-ben létrejött Szent Ligát alkotó államok győzelmét jelentette az Oszmán Birodalom felett, amelynek eredményeként nemcsak a Habsburgok, de a többi tagállam, így Lengyelország, Oroszország és Velence is megkötötte a saját békéjét a törökökkel. A 18. század kezdete tehát magával hozta az Oszmán Birodalom visszaszorulását az európai területekről, és egyúttal olyan új politikai irányvonal kialakítását eredményezte, amely révén a korábbi „ősellenség” az európai államok rendszerének egyik, egyre inkább erejét vesztő tagja lett. A megkötött béke pedig elősegítette, hogy a Habsburg Birodalom Közép-Európa vezető hatalma legyen.
A karlócai békét 25 évre kötötték meg, de már 17 év múlva újabb háború vette kezdetét a két nagyhatalom között, amely ismét a Habsburg Monarchia győzelmével végződött. Az 1718-ban megkötött pozsareváci béke értelmében immár a Temesköz is visszakerült a Magyar Királysághoz.
