Fazekas István
A változó sikerrel vívott küzdelemben egyaránt akadtak súlyos vereségek (Nikápoly 1396, Várna 1444, Rigómező 1448) és szép győzelmek (Nándorfehérvár 1453, Jajca 1463), azonban minden erőfeszítés dacára az akkori Európa legerősebb katonai erejévé felnövő Oszmán Birodalom a XVI. század elejére elérte a Magyar Királyság déli határát. Miközben az oszmánok hatalmuk zenitjéhez közeledtek, a Magyar Királyság egyre inkább a gyengeség jeleit mutatta, az 1500-as évek elejére az országban anarchikus állapotok alakultak ki. A két fél között fennálló erőkülönbséget jól érzékelteti a területi nagyság, illetve az adóbevételek egymás mellé állítása: az arány kb. 1:7 és 1:15, mindkét esetben az Oszmán Birodalom javára. Ráadásul az Oszmán Birodalom élén annak egyik legnagyobb uralkodója állt, I. Szulejmán (1520–1566), aki az Egyiptom ellen vezetett győzelmes hadjárat után ismét Nyugat felé fordította félemetes seregét. Az 1521-ben Magyarország ellen vezetett hadjárat során összeroppantotta a még Zsigmond király (1387–1437) idején kiépített magyar védelmi vonalat és elfoglalta annak kulcsfontosságú várát, Nándorfehérvárt. Az ország ezek után nyitva állt a török előtt, csak rajta múlott, hogy mikor indul annak meghódítására. A pillanat 1526-ban jött el.
Szulejmán szultán 1526. április 23-án indította el csapatait Konstantinápolyból. A magyar vezetés elég késedelmesen kezdett hozzá az ország haderejének mozgósításához, a parancsleveleket csak június 23-án küldték szét. A király néhány ezer emberével július 20-án indult útnak Budáról a fenyegetett déli országhatár felé, seregéhez útközben egyre többen csatkakoztak. A magyar vezetésben késhegyig menő viták dúltak a követendő taktikát illetően, a többség a gyors csata mellett volt, míg néhány óvatoskodó személy ez ellen emelt szót, köztük Brodarics István szerémi püspök, királyi kancellár, aki úgy vélte, a magyar urak szárnyak nélkül akarnak repülni. A püspök és a komoly reálpolitikai érzékkel rendelkező királyné, Mária szerint is húsz-harminc napon belül nem volt várható, hogy a magyarok biztos vereség nélkül megütközzenek a törökkel.
A magyar fél készülődését jól mutatja be Batthyány Ferenc (1494–1566) horvát–szlavón bán feleségéhez, Svetkovich Katalinhoz intézett levele 1526. augusztus 1-jéről. A magyar főnemességet sűrűn illették azzal a váddal, hogy nem törődött az ország sorsával, csak saját hasznát nézte. Más kép bontakozik ki Batthány Ferenc leveléből, aki a szlavóniai nemesség mozgósításával volt megbízva. A bán ugyanis levelében feleségét az összegyűjtött családi ezüst zálogbaadása kapcsán instruálja, és többször is sürgeti, hogy pénzt küldjön számára: „de ha a testünk bőre alatt is pénz volna, azt is ki kellene adnunk és azoknak, akik velünk vannak, kellene szétosztanunk, mert ha épen visszatérünk, ki tudjuk váltani az ezüstöt, ha azonban az ország kárt és bajt szenved, sem ingóságunk, sem birtokunk nem lészen, de ha az ország megmarad, elengendő eszközünk lészen és azokat ki tudjuk váltani". Megható, ahogy a bán az országos gondok közepette is aggodalommal érdeklődik fiatal felesége egészségi állapota iránt, inti, hogy ne fogyasszon túl sok gyümölcsöt, sajátkezű magyar nyelvű utóiratában pedig szentül fogadja, ha túl éli az ütközetet, mindent elkövet az addig elmaradt gyemekáldás pótlására („ha élek és tisztességemre jövök haza, ezt fogadom, hogy [leg]ott egy gyermeket csinálok"). Hiába, az emberek ötszáz évvel ezelőtt is úgyanúgy szerettek és gyűlöltek, mint manapság.
A magyar hadvezetés hosszú viták után végül úgy döntött, hogy az országhatártól mintegy 200 kilométerre fekvő mohácsi síkságon próbálja meg feltartóztatni a támadó török csapatokat, amelynek magvát mintegy 75-80 000 főnyi reguláris katona tette ki. A magyar csapatok létszáma 25-26 000 fő körül mozgott, ami a hadtörténetírás újabb véleménye szerint az ország mozgósítható haderejének nagyobb részét alkotta. Igaz, hiányoztak még Szapolyai János erdélyi vajda csapatai, Frangepán Kristóf emberei, illetve Ferdinánd főherceg és a cseh rendek által küldött zsoldosok.
Batthyány Ferenc levele feleségéhez, Svetkovich Katalinhoz
Mohács előtti Gyűjtemény DL 104 814.
Az 1526. augusztus 29-én vívott ütközetben a magyar fővezér, Tomori Pál kalocsai érsek két hadrendet alakított ki. Az első hadrendbe sorolta a nehézlovasságot és a gyalogság jelentős részét, a második hadrendben kisebb bandériumok, illetve a király foglalt helyet. A táborozáshoz készülő oszmán csapatokat váratlanul érte a magyar jobbszárny támadása. A roham sikeresnek tűnt, ezért Tomori a tartalékot is bevetette, amellyel a király is az első hadsorokig sodródott előre. A támadás azonban kevéssel később kifulladt, és a magyarok fejvesztett menekülésbe kezdtek. Másfél óra alatt elpuszult a magyar sereg tekintélyes része, a csatatéren maradt az esztergomi és a kalocsai érsek, öt püspök, továbbá huszonnyolc magyar nagyúr, köztük az országbíró. A nagyszámú főnemesi halott azt mutatja, hogy az önzőséggel vádolt magyar főnemesség végül megtette kötelességét, és az ország védelmében kiállt a csatatérre. Ennél is nagyobb veszteséget jelentett, hogy a testőrségétől elszakadt II. Lajos király egyedül menekülve a Csele-patakba fulladt. Miközben az ország nyitva állt az oszmán támadás előtt, a politikai vezetőréteg energiáit a királyválasztás kérdése foglalta le. Végül a lehető legroszabb megoldás valósult meg, két király választására került sor, I. János (1526–1540) és I. Ferdinánd ellenkirály (1526–1564) megválasztásával megkezdődött a kettős királyság, a polgárháborúk kora Magyarországon, amely egészen Buda török elfoglalásáig tartott.
Batthány Ferenc horvát bán túlélte az ütközetet, visszatérhetett feleségéhez, akivel még negyven évet élt együtt, igaz a gyermekáldásra vonatkozó ígéretét nem tudta beváltani.
