„Én magyarországi Munkácsy születésű levén s már több évek óta el hagyva családi Lieb nevemet mint festő - Munkácsy néven működöm. Hogy eddig törvényesen át változtathattam volna nevem attól kiskorúságom tartott vissza, most azonban be töltve a 24. évet bátorkodom mély tisztelettel folyamodni a Munkácsy mint felvett név törvényesítésért.”
Szigetváry Éva
A Belügyminisztérium Lieb Mihály „munkácsy illetőségű festész” vezetéknevének „Munkácsy”-ra kért átváltoztatását a 19509. számú belügyminiszteri rendelettel engedélyezte 1868-ban.
Munkácsy Mihály a magyar és európai festészet történetének kimagasló alakja. Művészete különböző stílusirányzatok és kulturák magas szintű integrációját tükrözi. Realista szemléletű életképei a magyar paraszti sorsot ábrázolják, - míg ennek tökéletes ellenpólusaként szalonképein a nagypolgári életforma jelenik meg. Közöttük pedig Miltonként, Krisztusként ott van a szenvedő és az életért küzdő művész: maga Munkácsy. Személyében egyesült a keményen dolgozó, az alkotásért megszenvedő ember és a könnyed világfi. Munkácsy életművében ötvöződik a magyar biedermeier idealizmusa és a történelmi festészet romantikája, a francia realista festészet objektivitása és az akadémizmus eleganciája. Munkássága éppen e sokféleség miatt egyedülálló helyet foglal el a magyar és az egyetemes művészet történetében.
Munkácsy Mihály kérelme a Belügyminisztériumhoz
K 150 – Polgári Kori Kormányhatósági Levéltárak – Belügyminisztériumi Levéltár – Általános iratok – 1874-VI-8-29019 (19509/1868)
Névváltoztatási ügyekre vonatkozó dokumentumok csak a Magyar Országos Levéltár megőrzésében vannak. Intézményünk az 1867 és 1896 között keletkezett iratokat, illetve az 1896 és 1913 között a Belügyminisztérium által félévente megjelentetett névváltoztatási kimutatásokat őrzi. A rendelkezésünkre álló iratanyagból megismerhetjük a családnév divatok alakulását a különböző társadalmi rétegekben, melyek motivációi különösen figyelemreméltóak.
A korai évszázadokban a magyarság csak keresztnevet használt. A magyar vezetéknevek kialakulása az Anjou korban kezdődött és a kétnevűség a XVII. század elejére vált általánossá. A nemességnél a XIV–XV. században, a városi polgárságnál a XV. században, a jobbágyságnál a XVI–XVII. században alakultak ki az öröklődő családnevek. A vezetéknevek felvételére vonatkozó első állami kényszer II. József nevéhez fűződik, és a felvilágosult abszolutizmusnak a kormányzás racionalizálására irányuló németesítő poltikája jegyében fogant. II. József 1787. évi rendeletéig a családnévváltoztatás a magánélet nem nyilvántartott, állami szabályozás alá nem eső történései közé tartozott. Valószínűleg a földbirtoklás változásával, nemesítésekkel, a nyelvi környezet módosító hatásaival és a természetes beolvadással lehetett kapcsolatban. A kevés ismert adat szerint a családnév-változtatás ekkoriban nem feltétlenül volt azonos a név magyarosítással (magyar nevek is változtak vagy módosultak nem magyar hangzásúra és nem kapcsolódott össze tudatos magyarosító törekvésekkel).
I. Ferenc 1814. november 13-án kibocsátott rendelete átfogóan szabályozta a névváltoztatást. Ennek értelmében nevét mindenki csak helyhatósági engedéllyel és csak fontos okból változtathatta meg. I. Ferenc a névváltoztatás szabályozására további rendeleteket is kiadott, 1815-ben és 1817-ben a görög-keleti vallásúakra vonatkozóan előírta, hogy „az apjuk nevéhez fűzött -ics, -vics szótagot meghagyják ugyan, de köteleztetnek arra, hogy azt állandóan használják”. A névváltoztatás engedélyhez kötött aktus lett, kérvényezni kellett és az erre jogosult hivatalos szerv döntött a kérelem sorsáról, majd a névváltoztatás tényét rávezették a névváltozató és az érintett családtagok anyakönyveire. 1848–49-ben illetve 1867-től kezdve a kérvényeket a magyar királyi belügyminiszterhez kellett felterjeszteni és a miniszter a névváltoztatással foglalkozó ügyosztály javaslatára döntött az engedélyezésről vagy az elutasításról. Korlátozás csak annyiban érvényesült, hogy bizonyos védett történelmi neveket nem lehetett felvenni illetve köztörvényes bűnöző, nem magyar állampolgárságú személy és férjes asszony nem változtathatta meg a nevét. A különböző kisebbségi csoportokhoz tartozó kérelmezőkkel kapcsolatban semmiféle diszkrimináció nem érvényesült, a közvélemény a névmagyarosítást hazafias tettként könyvelte el.
 |  |
K 150 – Polgári Kori Kormányhatósági Levéltárak – Belügyminisztériumi Levéltár – Általános iratok – 1874-VI-8-29019 (19509/1868)
A névváltoztatás a reformkor idején kapcsolódott össze a magyar nemzeti mozgalommal, amikor az asszimiláció, a nemzetiségi hovatartozás a magyar államon belüli nemzetiségi erőviszonyok kérdése politikai töltést nyert. A kiegyezéstől kezdődően a névváltoztatások engedélyezése a magyar királyi belügyminiszter hatáskörébe tartozott. A jogszabályok ekkor már körültekintően rögzítették azokat a névtípusokat amelyeket a miniszter elvi okokból nem engedélyezhetett: így az idegen hangzású neveket, magyartalanul képzett családi neveket, kettős neveket, híres történelmi, irodalmi és művészettörténeti személyiségek, főnemesi családok neveit régies írásmóddal (th, gh, eö, ss-el) írott, vagy y-al végződő családneveket. Ez utóbbival kapcsolatban a kérelmezők részéről mindig nagy nyomás nehezedett a minisztériumra az „y” végű nevek engedélyezése érdekében. Sokan a már korábban „i” végűre magyarosított nevüket akarták a veretesebb írásképű „y”-ra változtatni. Az „y” státus szimbólum lett, a nemességhez, az elitekbe illetve a középosztályba tartozás vagy az oda igyekvés jelképévé vált. Itt szükséges megjegyezni, hogy a korábbi évszázadokban a szó végi „i” betüt „y”-nak írták nem csak a neveknél, de minden szónál.
A névmagyarosítás nagy konjunktúrái a XIX–XX. századi történelmünk egyes fordulópontjaival, illetve a nemzeti és kisebbségi politika új irányzatainak megjelenésével vagy hatalmi helyzetbe kerülésével estek egybe.
