Erdélyi Andrea
Az első világháború után Kelet-Közép-Európa nemzetállami átrendeződése - az Osztrák-Magyar Monarchia és a történelmi Magyarország felbomlása - együtt járt e két államalakulat organikusan keletkezett levéltári forrásanyagának nemzeti szempontú felosztására irányuló törekvésekkel. Az új nemzetállamok az őket érintő levéltári anyag fizikai birtokbavételével szándékoztak megteremteni a létüket visszamenőleg igazoló történelemábrázoláshoz szükséges források feletti kizárólagos rendelkezést. A levéltári forrásanyag nemzeti szempontú felosztása elsősorban a Monarchia bécsi levéltárait, kisebb mértékben a Magyar Országos Levéltárat érintette. Ennek az összetett problémának a rendezését megnehezítette, hogy a térség sorsát meghatározó versailles-i békerendszer keretében létrejött szerződések a nemzeti kulturális és szellemi vagyon fogalmát sok esetben homályban hagyták, ill. az egyes szerződésekben eltérő, vagy eltérően értelmezhető szabályozást tartalmaztak. A szellemi és kulturális javak, köztük a levéltári anyag megosztására a békeszerződés kétoldalú tárgyalásokat irányzott elő. E tárgyalások kimenetelét a véleményformáló értelmiség által az egész térségben ébren tartott közérdeklődés kísérte, hiszen a levéltári anyag jelentős hányadának birtokbavételét az utódállamok az új nemzeti identitás szimbólumának tekintették.
A levéltári vagyon hovatartozása kérdésének rendezése terén Magyarország sajátos helyzetben volt. Egyfelől biztosítani kellett a bécsi levéltárakban található, magyar szellemi tulajdonnak számító levéltári anyag kiadását és a Bécsben maradó magyar vonatkozású anyaghoz való hozzáférés lehetőségét, másfelől megvédeni a Magyar Országos Levéltár organikusan keletkezett anyagának egységét. Az osztrák, cseh, román és délszláv levéltárosokkal folytatott kétoldalú tárgyalások jelentős mértékben hozzájárultak a nemzeti levéltári vagyon, a közös szellemi tulajdon és az igazgatási és történeti iratanyag fogalmának tisztázásához. Ebből a szempontból Magyarország megállapodása Ausztriával a magyar provenienciájú forrásanyag kiadásáról és a magyar vonatkozású iratok közös szellemi tulajdonként történt elismeréséről a tudományos együttműködést elősegítő jelentős eredménynek számít, amely a nemzetközi levéltári jogviták megoldásának egyik sikeres modelljének bizonyult.
A forráskiadvány készítői elsődlegesen a Magyar Országos Levéltár által őrzött iratanyagból válogattak, ezen túl felhasználták az Österreichisches Staatsarchiv és az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára őrizetében lévő iratokat, továbbá hasznosították a magyar mellett az osztrák, a német, a cseh és délszláv idevonatkozó fontosabb szakirodalmat.
A 33,5 ív terjedelmű kötetben 150 darab, jegyzetekkel ellátott dokumentum került tematikus csoportokon belül kronologikus rendben, eredeti nyelven közlésre. A nagyszámú német nyelvű diplomáciai irat és tárgyalási anyag remélhetőleg elősegíti a forráskiadvány iránti nemzetközi érdeklődést. A kötet használatát a szövegben előforduló személyek életrajzi adatait tartalmazó személyi adattár, valamint személynévmutató segíti.
A Ress Imre által szerkesztett kiadvány a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával a Magyar Országos Levéltár kiadásában jelent meg.